Huszáros - Egyperces

Hagyományok. Egy térképész a huszárokról

Takács Zoltán Bálint
2020.04.15
Hagyományok. Egy térképész a huszárokról. A sárvári huszárkiállítás hátteréhez

A 16. században a térképészet történetében egy nagy ugrást figyelhetünk meg. Olyan úttörői alkottak ebben a században, mint Abraham Ortelius (1527-1598) vagy Gerard Mercator (1512-1594). A következő generációban pedig a Blaeu család.

Egymástól függetlenül dolgoztak, de figyelték és alkalmazták mások eredményeit, nem egyszer ösztönzőleg hatottak egymásra, sőt egymás lemezét is felhasználták. Néha átvették, talán jogosulatlanul, máskor jogszerűen megvásárolták, örökölték azokat.

A Blaeu vállalkozást Willem Jansson Blaeu (1571-1638) alapította. Eleinte földgömböket készített, majd jó üzletet látott a térképkészítésben. Saját szemével tapasztalta ugyanis, hogy mekkora összegeket képesek a vásárlók kifizetni a könyvformában megjelent térképgyűjteményekért.

Először 1570-ben jelent meg egy ilyen, mégpedig Abraham Ortelius munkája, melyben egységesen szerkesztett térképlapokat és hozzájuk tartozó országleírásokkal találkozott az olvasó, sőt a néző. Kinyílt a világ, egy szobában ülve nemcsak modern ismeretekhez juthatott a kereskedő, a polgár, a főúr, hanem ezt a tudást a szemével is maga előtt láthatta. Ahogy olvasta a leírásokat, annak sok adatát saját szemével követhette. A folyók irányát, a tavak formáját, a települések elhelyezkedését.

A sárvári állandó huszárkiállítás részlete. Tiszti étkezde

Mercator is hasonló munka megjelentetését tervezte, de Ortelius megelőzte. A hatalmas műveltségű, korának tudósaival levelezésben álló kartográfus mégsem keseredett el. Úgy döntött, hogy kijavítja a korábbi térképek hibáit és teljesen új térképeket szerkeszt.

Ortelius mások munkáit használta fel, azokat egységesítette. Mercator azonban új adatok alapján alkotta meg térképeit. Legtöbb munkáját, azaz térképlapját fia és unokája fejezte be. Sőt a hatalmas vállalkozás teljességében csak Mercator halála (1594) után jelent meg Atlas cím alatt.

A monumentális és egyben szemet gyönyörködtető térképek réz nyomólemezeit 1604-ben az unoka, aki a nagypapa, Gerard keresztnevét viselte egy árverés során eladta a rézmetsző Jodocus Hondiusnak (1563-1612). Két év múlva már ki is jött a nyomdából az új atlasz, mely a következő évtizedekben számos kiadást ért meg.

Jansson Blaeu fia, Joan Blaeu (1596-1673) folytatva édesapja sikeres amszterdami vállalkozását több térképészeti munkát adott ki. 1662-ben jelent meg legnagyobb vállalkozása, a több mint ötszáz színezett térképlapot és részletes leírásokat tartalmazó Atlas Maior.

A munka nemcsak címében idézi Mercator munkáját, de felhasználta annak térképlapjait. Így történt ez Magyarország ábrázolásánál is. A 11 kötetből álló munka második kötetében találjuk Magyarország, illetve Erdély térképét.

A történethez hozzátartozik, hogy a térképész kapcsolatban állt Nádasdy Ferenc (1623-1671) országbíróval, aki javította Blaeu hibáit. A mester már a javított térképet küldte el magyar mecénásának díszes, névre szóló ajánlással. E térképlapon például Tihanyt már a Balaton északi partján láthatjuk, míg az Atlas Maiorban a Somogyi részeken.

Joan Blaeu Magyarország térképének részlete

Blaeu Abraham Ortelius hagyományát követve részletesen leírta Magyarországot. Információnak egy része régi toposzokat, tévedéseket ismételt, földrajzi és történeti ismeretei, illetve az államigazgatásra vonatkozó kitételei azonban meglehetősen pontosak.

A hadszervezet kapcsán említette meg a gyalogos hajdúkat, majd a huszárokat. A magyar megnevezést a latin lovasok (equites) fogalmával értelmezi. Lovas katonaként magyarázza a kifejezést és fegyverzetük alapján három fajtájukat különbözteti meg. Megfeleltetésük azonban nem egyértelmű a korabeli forrásokból ismert magyar lovasalakulatokkal.

Annak ellenére, hogy a 16. századtól a lőfegyverek szerepe egyre hangsúlyosabbá vált, a 17. század közepére pedig meghatározóvá, Blaeu e szakaszban ezekről egy szót sem ejt.

A klasszikus könnyűlovas katonát írja le. „Az első fajta lovasok lándzsát, hajítódárdát, kardot használnak.” Itt a támadó fegyverzet elemeit olvashatjuk. „A másodiknak mellvértje, bőr-, vagy vassisakja van.” A védőfelszerelés alkotórészeit ismerhetjük meg ugyanazon katonának, Blaeu terminológiájában a huszárnak. Míg ő azonban kétfajta katonát láttat, mi nyugodtan tekintsük a leírást a könnyűlovas, a huszár jellemzőinek.

A fordulat a szövegben igazán ekkor következik. „A harmadik fajta magyar szokás szerint van felfegyverkezve. Lovaik hátára sas szárnyakat erősítenek, amelyeket a szél hátulról mozgásba hoz, – gyorsaság növelése végett és az ellenség lovainak rémítésére. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy a szárnyaknak ez, a puskák ropogásával összeolvadt lármája a lovasaikat vivő lovakat rémíti meg és futamítja meg.”

Blaeu nem a magyar, hanem a lengyel huszárokról írt néhány sorban. A lengyel könnyűlovas katonák hátára szerelt szárnyakról van szó, melyek az újabb kutatások szerint a 17. században jelentek meg. Eredete, funkciója máig sem tisztázott.

Felvetették, hogy az ellenség megrémítését szolgálták, mások kitüntetés szerepére gondoltak. Blaeu leírása – melynek forrását nem ismerjük – arra utal, hogy az egymásnak érő tollak suhogó hangja valóban félelmet kelthetett. Másrészt a gyorsaságot is növelhette.

Elképzelhető, hogy a kartográfus saját elgondolását vetette papírra, amikor megjegyezte, a saját lovak sem nagyon viselték el a hangzavart. 

A sárvári múzeum dísztermének részlete. A kanizsai csata (1601)

Az atlasz huszárokról szóló leírásának folytatásában hiúzbőrökről olvashatunk, melyeket a lovak hátára terítettek. Akinek nem tellett erre, az vászonszövetre festett pettyeket. Mindez az ellenség lovainak megijesztését szolgálta.

Párduc- vagy hiúzbőrrel vonták be ekkoriban a nyeregkápát, vagy terítették a nyereg alá. Elképzelhető azonban, hogy a leírást befolyásolta a rangot kifejező vállra vetett tigris vagy párduc- vagy akár farkasbőr, kacagány ekkor szokásban lévő viselése. Az ilyen állatbőr viselője rangját, méltóságát fejezte ki és többen a 18. századi huszárviselet panyókára (vállra) vetett kabátjának elődjét látják benne.

A térképész a továbbiakban megjegyzi, hogy a huszárok lőfegyvert is használnak. Kisebb puskákról tesz említést, mely alatt a rövid csővű karabélyt érthetjük. Szót ejt hadi sarlókról, melynek értelmezésénél talán nem tévedünk nagyot, amikor feltételezzük, hogy szerzőnk az ívelt pengéjű szablyára gondol.

Blaeu leírásában keveredik a fegyverzet leírása. Szinte egy átmeneti huszárt látunk magunk előtt, aki egyszerre harcol hagyományos fegyverével, a lándzsával, de kezében már ott van a szablya, de adott esetben lőfegyverét is használja.

Az Atlas Maior megjelenése idején a lándzsát már egyre ritkábban használták harci eszközként. Itt megemlíthetjük, hogy a sárvári múzeum dísztermének mennyezeti freskóin is néhány huszár kezében lándzsát láthatunk. Sőt az erős fekete bég, Nádasdy Ferenc (1555-1604) szintén ezzel a fegyverrel szúrja le az ellenséget, az oszmán (török) katonát.

A sárvári vár dísztermének részlete

Itt nem a hitelesség kérdéséről van szó, sokkal inkább arról, hogy a 17. század közepén a lándzsa a huszárok hagyományos fegyvereként volt még ismert, amivel párhuzamosan a modern fegyverzet is megjelent már.

Az előbbiek alapján feltételezhetjük, hogy Blaeu munkájához csatolt leírásának elkészítésekor több forrásból szerezte ismereteit. 

A tudós a huszár harcmodor lényegét, az ellenséges vonalak összezavarásának trükkjét nem ismerte fel, amikor arról ír, hogy a magyar könnyűlovasok nem szemből támadnak, hanem oldalról rohannak rá az ellenségre. Ráadásul, ha nem járnak sikerrel, „páni félelemmel eltelve megfutamodnak és semmiképpen sem' hívhatók vissza helyükre”.

Befejezésként még a huszárok kegyetlenségéről ejt szót a leírás: „A huszárok, ha győzelmet arattak a törökön, vagy nyílt mezőre jönnek ki, vagy városokba mennek, miközben kürtök harsognak, előttük lándzsáikra tűzve a megöltek fejeit és annyi sastollat tűznek mellé, ahányszor csetepatékban vagy csatákban megütköztek az ellenséggel”. Itt is egy jól ismert általános, régi sztereotípiákat ismétlő részlettel találkozunk.  

Az 1662 nyarán megjelent Atlas Maior huszárokról szóló leírása több forrásból táplálkozott. Egységében egy hamis képet festett fel a könnyűlovasokról, mintha a régi idők katonái lettek volna, akik megtestesítik a magyarok vadságát. Valószínűleg erről nem a szerző tehetett kizárólag, hanem forrásainak elavultsága, pontatlansága, netán rosszindulata.

Huszár a 18. század végéről. A sárvári múzeum huszárgyűjteményéből

Ugyanakkor érdemes utalni arra, hogy a huszárokkal kapcsolatos hírek egyre gyakrabban jelentek meg az európai közvélemény látókörében. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a francia király, XIII. Lajos (1610-1643) főminisztere Richelieu bíboros javaslatára 1635-ben három magyar lovas ezredet hozott létre.

A katonák többségében nem magyarok voltak, hanem magyar módra, huszárosan harcoltak huszár fegyvereikkel. Köztük karabéllyal és pisztollyal. Lándzsákról és szablyákról nem szóltak a leírások.

Blaeu ismeretei, mint a többi ország leírásánál is több forrásból származtak. Nemcsak tudós beszámolókból, hanem a korabeli újságokból, útleírásokból, melyeket régi hagyományok, sztereotípiák tovább árnyaltak. Ma már ezek elkülönítése nem egyszerű feladat. A leírás mindenesetre jelzi, hogy a magyarok kalandozások idejéből fennmaradt híre jelentősen átalakulva a huszárok ábrázolásában élt tovább.

 

Irodalom:

Kovács S. Tibor: Huszárfegyverek a 15-17 században. Budapest, 2010.

Salánki József: Mit tud Blaeu hazánkról? A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967. Debrecen, 1968. 247-264. (A idézeteket Salánki József fordításában közöltük.) 

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 4421 embernek.

Ha érdekel a huszárok története, életük, harcaik, fegyvereik, akkor érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Vissza

Olvasta már?