Az út hosszú és rögös, az élet viszont viszonylag elég rövid

A Nádasdy huszárezred emlékanyagának bekerülése a sárvári múzeumba

A Nádasdy huszárezred emlékanyaga nagy utat tett meg, míg 1983-ban a sárvári múzeumba került.  A tiszti étkezde felszerelését, az ezredtulajdonosok és parancsnokok olajfestményeit, az ezrednél szolgáló tisztek által ajándékozott serlegeket, a tisztikar evőeszközeit 1944-ben a fronttól távol az ezred ún. visszamaradó különítménye őrizte állomáshelyén, Nagyváradon. A front azonban egyre közeledett, a szovjet csapatok átlépték a Kárpátok vonalát. Az ezred pótcsapatát ezért a nyugat-dunántúli Szilsárkányra (Győr-Moson-Sopron megye) vezényelték. Hamarosan azonban innen is távozniuk kellett. A háború vége már Ausztriában amerikai megszállási területen találta őket, Neumarkt im Hausruckkreisben, Bécs és München között félúton. Az ezredemlékek szintén ide kerültek.

Ekkor nehéz döntést kellett meghozni az ezredemlékekkel kapcsolatban.  A hazaszállítást a magyarországi bizonytalan helyzet miatt nem vállalták fel, ezért Ausztriában kerestek megoldást. Az új állomáshelytől nem messze található Feldegg kastély tulajdonosával, Leopoldine von Walcher asszonnyal kötött megállapodást Várady Géza alezredes és Littke Kálmán tartalékos főhadnagy. Az 1945. szeptember 7-én aláírt dokumentum szerint Leopoldine von Walcher szívességből, ellenszolgáltatás nélkül megőrzésre veszi át az ezredemlékeket és gondoskodik azok biztonságos elhelyezéséről.  

1959-ben a Svájcban élő egykori egri múzeumigazgató, Barcsay-Amant Zoltán átvette Leopoldine von Walchertől az ezred emlékeit. Barcsay szerepe nem tisztázott a Nádasdy huszáremlékek történetében. Ismerte Pongrácz Géza alezredest, aki a Ludovika Akadémia elvégzése után 1920-ban a Nádasdy huszárezrednél kezdte meg alakulati szolgálatát, illetve a II. világháború nagy részében újra a Nádasdy ezrednél szolgált, részt vett annak harcaiban. Barcsay Amant-Zoltán pontosította az 1945-ben felvett leltár adatait, illetve felfigyelt arra, hogy nemcsak a Nádasdy huszárok emlékanyaga található az átadott tárgyak között, hanem az egykori császári-királyi 5. Radetzky huszárok tiszti étkezdéjének felszerelése is. 

„A lényeg hogy jó helyre kerüljön, hogy hol az mellékes”

Pongrácz Géza levele Malanotti Elemérhez (1976. február 23.)

Az 1970-es években az emigrációban élő tisztek körében merült fel a gondolat, hogy méltó helyet kell találni az ezredemlékeknek, vagy ahogy az egymás közti levelezésben nevezik, a reliquiáknak. Több ötlet is felmerült helyszínként, múzeumok mellett magyar kötődésű helyszínek is. Utóbbiak közé tartozik a németországi Magyar Gimnázium a Nürnbergtől nem messze található Markt Kasle-ban. Sokáig napirenden volt a mariazell-i apátságnak történő átadás. Utóbbit indokolta, hogy 1973-ban a Jász-Kun huszárezred zászlóját az egykori tisztek ide adták át. A Nádasdy huszárezred utolsó, még élő parancsnoka, Baintner László is a mariazelli elhelyezést támogatta.

A Magyarországra történő hazaszállítás ötlete az emigrációban fel sem merült, a politikai viszonyokat ugyanis erre egyáltalán nem tartották alkalmasnak és nem bíztak a magyar politikai vezetésben. A Szent Korona hazaszállításával 1978-ban sem értettek egyet. Úgy gondolták ugyanis, hogy ez a gesztus egyben legitimálja a kommunista rendszert.

1976 nyarán Barcsay-Amant Zoltán átadta az ezredemlékeket, melyeket Bécsben helyeztek el a Hotel Wandl-ban Malanotti Elemér huszárfőhadnagynál, aki Pongrácz Gézával, majd Várady Gézával, Flandorffer Tamással együtt fontos szerepet játszott abban, hogy megfelelő helyet találjanak a huszárezred emlékanyagának. 

A Magyarországon élő egykori ezredtisztek körében közben az a gondolat érlelődött, hogy az emlékanyagot mégiscsak Sopronban, az ezred egykori városában lenne érdemes elhelyezni. Várady Géza alezredes, aki 1945-ben Leopoldine von Walchernek átadta a ládákba csomagolt tárgyakat, Pécsről írt Malanotti Elemérnek. Levelében örömmel nyugtázta, hogy az ezredemlékek újra előkerültek és biztonságos helyen vannak. Ugyanakkor tájékoztatta Malanotti Elemért, hogy beszélt a soproni múzeum igazgatójával, aki vállalta a tárgyak elhelyezését. Az alezredes szerint: „Persze az út hosszú és rögös, az élet viszont viszonylag elég rövid és miután személyes és jogos tulajdonosok alig élnek, a megóvást és a megmentést valamiképp meg kell próbálni.”

Várady Géza levele vegyes fogadtatásra lelt az emigrációban élő tiszteknél. Pongrácz Géza, Baintner László határozottan elutasították a javaslatot. Elsősorban attól féltek, hogy elveszítik a tulajdonjogot, sőt elvi kifogásuk volt, hogy nem is rendelkezhetnek az emlékek tulajdonjogáról.  Másrészt komoly érvek merültek fel az igen oldalon is, a múzeumi megőrzésben ugyanis garanciát láttak, hogy az ezred féltve őrzött tárgyai megmaradnak a következő generációk során is. Lassan azonban egyre határozottabb formát öntött a magyarországi elhelyezés. Nem elhanyagolható, hogy többen érveltek azzal, hogy Magyarországon jobban megbecsülnék a huszárok hagyatékát, mint Ausztriában, ahol a hadtörténeti múzeumok tele vannak hasonló tárgyakkal. 

„A mi generációnk után az ezred emléktárgyai külföldön érdektelenné válnának.”

Paulay Tamás levele Új-Zélandról Malanotti Elemérhez (dátum nélkül)

A soproni múzeum a tárgyak ismeretében azt tervezte, hogy teljes egészében átveszi az ezred emlékeit. A tárgyalópartner kérését azonban, hogy az átadott tárgyakat együtt mutassák be állandó kiállításon, nem tudták teljesíteni. Csak egyes darabok kiállítására tudtak garanciát adni, illetve arra, hogy a múzeumi előírásoknak megfelelően kezelik az anyagot. Fontos kitétel volt, hogy csak végleges átadásról lehet szó, letétről, azaz határozott idejű átadásról nem.

A végleges átadást többen a tulajdonjog elvesztéseként értékeltek, ezért határozottan tiltakoztak az elhelyezés ellen. Mások azonban továbbra is Sopron mellett tették le a voksot. Az ügy megállni látszott, éveken át nem történt előrelépés.

A Nádasdy család 1981 októberében Bécsben kelt nyilatkozata azonban gyökeres fordulatot hozott az ezredemlékek történetében. Az aláírók szerint az ezred tárgyait nem magánszemélyeknek kell őrizni. Javaslatukban már szó sincs külföldi elhelyezésről, határozottan a magyarországi megőrzés mellett álltak ki. Itt merült fel először a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum neve. A nyilatkozat megtételére a sárvári múzeum igazgatójával, Dr. Söptei Istvánnal történő egyeztetés után került sor, aki örömmel fogadta a javaslatot. 

Az események ezek után már gyorsan következtek. Egyre inkább a sárvári elhelyezés lehetősége körvonalazódott és öltött határozott formát. 1982 májusában egy kisebb küldöttség kereste fel a sárvári múzeumot, hogy tájékozódjanak az elhelyezés lehetőségeiről. A küldöttség elégedett volt, ugyanis meggyőződtek arról, hogy a „tárgyak méltó elhelyezést” nyernek. A Nádasdy Ferenc Múzeum ekkor a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának volt a tagintézménye, ezért a főigazgatóval, Dr. Bándi Gáborral kötötte meg a Nádasdy huszárezred tisztikarának még élő tagjainak nevében Malanotti Elemér az ajándékozási szerződést 1982. november 22-én.

1983. május 10-én az osztrák hatóságok kiadták a kiviteli engedélyt. Közel négy évtized után a leghosszabb ideig fennállt huszárezred emlékanyaga a névadó Nádasdy család egykori sárvári várába tért haza. (tzb)


Olvasta már?