Huszáros - Egyperces

Huszárnak áll a világ

Takács Zoltán Bálint
2018.03.14
Huszárnak áll a világ

Az állandó hadsereg legénységi állományának utánpótlásáról a 18. századtól többféle módon gondoskodtak, az önkéntességtől a kötelező katonai szolgálatig. Magyarország esetében bonyolította a helyzetet, hogy semmilyen kényszert, azaz kötelező szolgálatot nem tudtak összeegyeztetni a magyar hagyománnyal. A 18. század közepén a toborzás még megoldotta a létszámhiányt, de az állandó háborús helyzet egyre komolyabb problémák elé állította a hadvezetést. 1755-ben a bécsi Haditanács kijelölte az egyes huszárezredek számára azokat a megyéket, ahonnan az alakulatok feltölthették állományukat. Az alapproblémát ez nem oldotta meg, hiába írt elő a központi hatalom a vármegyék számára nagyszámú újoncállítást, a magyar kiegészítésű ezredek létszáma nem érte el az előírt szintet. Végül 1791-ben az uralkodó, II. Lipót törvényben kötelezte magát arra, hogy minden esetben az országgyűlés hozzájárulását kéri az újoncozáshoz. A rákövetkező években a francia forradalom elleni küzdelem azonban súlyosan érintette a magyar lakosságot is. 1796-ban 50 ezer újoncot szavazott meg a rendi gyűlés, amit már toborzással, azaz önkéntes belépéssel már nem lehetett megoldani. Generációk során át emlékeztek azokra a durva katonafogásokra, melynek során a legkíméletlenebb eszközöket vetették be. Nem volt ritka a fiatal legények elrablása, de családapákat is kegyetlenül besoroztak, amivel a családok megélhetésének oszlopát döntötték ki. A 19. század elejétől, az 1802-ben összeült országgyűlés által meghozott törvényekkel megkezdődött az újoncozás gyakorlatának finomítása, a szolgálati idő, az újonccal szembeni követelmények meghatározása.

A forradalmi Franciaország, illetve a Napóleon elleni küzdelmeket követően, 1815-től 1848-ig a Habsburg Monarchia hadserege nagyobb hadjáratban nem vett részt, Európában lényegében béke honolt. Kisebb bevetésekre, rövidebb akciókra került csupán sor, elsősorban Itáliában, valamint Galíciában. A hadsereg létszámának utánpótlására azonban szükség volt, melyhez Magyarország esetében mindig az országgyűlés hozzájárulását kellett kérnie az uralkodónak. Természetesen ez alkalmat adott a rendeknek, hogy egyes kérdésekben engedményeket érjenek el. Szép példája ennek az 1839/40. évi országgyűlés, melynek tárgyalásai során elérték, hogy bocsássák szabadon a törvénytelenül bebörtönzött Kossuth Lajost, Wesselényi Miklóst, illetve Lovassy Lászlót.

Kossuth Pesti Hírlapja a sárvári múzeum gyűjteményében

Az országgyűléseken a rendek és a központi hatalom képviselője folyamatosan tárgyalva alakították ki azt az újonc létszámot, melyet végül az országgyűlés megszavazott. 1839-ben Bécs báró Ignaz von Lederer lovassági tábornokot jelölte ki a tárgyalásokra. A tábornok 1839 szeptemberében nyújtotta be javaslatát a magyarországi kiegészítésű 12 gyalogezredre és a 10 huszárezredre vonatkozóan. Számítása szerint a legénység létszáma megközelíti a 48 ezret, de a békelétszám 59,5 ezer fő. Az 1830-ban elfogadott újoncállítási törvény alapján besorozottak közül több mint 17 ezer katona szerel le, mert lejár az akkor elfogadott tíz éves szolgálati idő. Beszámítva még a harcképteleneket és egyéb körülményeket, a báró szerint mintegy 34 ezer fő újoncra van szüksége a hadseregnek. Hamarosan módosította számításait, ötezer fővel megtoldotta javaslatát 38,5 ezer újoncot kérve. Az országgyűlés végül az 1840. évi 2. törvénycikk értelmében 38 ezer fő újoncot ajánlott fel. A szolgálati időt tíz évben határozták meg, amit még háború miatt sem hosszabbíthat meg a kormányzat. A leszerelésnél megfelelő ruhát kellett biztosítani az újra civillé váló férfiúnak, illetve útiköltséget is biztosítani kellett számára. Szükség esetén a tíz év lejárta előtt is le lehetett szerelni, de csak különösen indokolt esetben.

Az újoncállításra 1841 első három hónapjában került sor. A sorozásokon jelen volt egy orvos, egy sorozó tiszt, illetve az illetékes köztisztviselők. Akiket alkalmasnak találtak a szolgálatra, javaikat összeírták, hogy kár ne érje őket. A sorozásokról a Kossuth Lajos által szerkesztett Pesti Hírlap rendszeresen beszámolt. A következőkben ezen írások alapján néhány érdekességre hívjuk fel a figyelmet.

Nem a szépség és mérték, hanem az alkalmasság

Már korábban is kimondták a törvények, hogy a magasság nem feltétlenül elsődleges szempont az alkalmasságnál, sokkal inkább figyelni kell arra, hogy az újonc elviselje a katonáskodással járó terheket. Minderről először az 1807-ben meghozott törvény szólt. Az I. törvénycikk második pontjában hangsúlyozzák, hogy ha valaki öt láb magasság, ez még nem elég, fontos szempont legyen az egészséges és erős testfelépítés, melyek a testhossz mellett alkalmassá teszi az újoncot a szolgálatra. Az 1830-ban elfogadott törvénycikk megfelelő szakaszában a következőképp határozza meg az alkalmasságot: „Az újoncok fölvételénél nem a szépségre vagy mértékre, hanem a testalkatra kell tekintettel lenni, úgy hogy az öt láb magas, de különben egészséges és erőteljes s a katonai terhek elhordozására alkalmas testű újonc is elfogadtassék”.  1840-ben szintén az öt lábnyi magasság volt a határ, de az ilyen magasságú katonát csak akkor fogadhatták fel, ha 

„egészséges testü, és izmos”.  

A Jászkun kerületek közgyűlése 1841. január végén tartott gyűlést, melynek tárgyai közé felvették az újoncállítást is. A rendi országgyűlés által felajánlott 38 ezer főből a kerületnek 719 főt kellett kiállítani, méghozzá mindegyiket lovas, azaz huszárezredekhez. Az alig négy évtizeddel korábban alapított császári-királyi 12. huszárezredbe, melynek tulajdonosa a mindenkori nádor volt, ezért nevezték nádor huszárezrednek is, 533 főt kellett újoncként felfogadni a Jászkun kerületből. Ugyaninnen a 9. Miklós huszárezredbe 150 főt, a 7. huszárezredbe pedig 36 főt. A kerületben, annak ellenére, hogy az 1840. évi törvény sorshúzás írt elő, a gyűlés mégis a toborzás mellett döntött, ami a Pesti Hírlap beszámolója szerint a térségben általános gyakorlat volt. Az eljárásról szintén olvashatunk az újságban. A nevezetes napon, melyre a jász részeken január 25-ét, a kun részeken a hónap utolsó napját jelölték ki, a településeken felhúzták a zászlót, majd buzdító beszédeket hallgathattak a nézelődők. A lelkesítő beszédeket itallal csiszolták, zenével kísérték. A lelkesedés a beszámoló szerint olyannyira nagy volt, hogy ha nem huszárokat kerestek volna, hamar betelt volna a létszám. A jászok és kunok leszármazottai azonban lovasezredekbe kerültek, melyeknél az öt lábnyi magasság nem elég a lovak nagysága miatt. Az öt láb 1 méter 50 centiméter testhosszt jelent, mely a gyalogos katonának elég, ha megfelelően erős, de huszárnak nem, mert a lóraszállás ekkora magasságúnak nem könnyű feladat a korabeli vélemény szerint. Végül mégis sikerült az előírt létszámot kitölteni. A jász és a kun fiatalemberek legszívesebben a 12-esek közé léptek be, mert azt őseik alapították a hajdúkerületekkel együtt 1800-ban, de a többi lovasezred is szívesen látta őket.

Félő dolgok

Huszárnak áll a világ

Fejér megyében márciusban szervezték meg az újoncállítást. A lakosság azonban egyáltalán nem volt lelkes. A törvény szellemében az összeírt lakosságból sorshúzással jelölték ki a katonai szolgálatra a legényeket, akik azonban sokszor térdre esve sírva könyörögtek, ne kelljen katonának állniuk. Az ifjak megtettek mindent, hogy nevük már el se jusson a sorshúzásig. Mentesek voltak a többéves házasok és a több gyermekes apák, ami a fél évszázaddal korábbi gyakorlathoz már komoly előrelépést jelentett. Fejér megyében ráadásul a sorozóbizottság is megenyhülni látszott. Az egyéves és egy gyermekes házas férfiakkal is sorsot húzattak, de ha a sors rájuk került, a sorolóbizottság mindenféle vizsgálat nélkül hazaküldte az ijedt fiatal apákat.

A sorshúzás gondolata már egy évtizeddel korábban felmerült, de ezt ekkor még törvény nem szentesítette, csupán a megyéknek ajánlották. Az 1840. évi törvényben azonban már szerepelt, hogy az újoncok „mindenhol sorshúzással állíttassanak”.

Csongrád megyében, Szentesen nem bíztak a szerencsében, elhatározták ugyanis, hogy a rájuk eső újonclétszámot önkéntesekből állítják ki. 102 pengőforintot ígértek minden jelentkezőnek. Két nap alatt össze is jött az előírt létszám. A toborzás társadalmi eseményszámba ment, a hölgyek ugyanis zászlót készítettek és személyes jelenlétükkel is emelték a jelentkezés fényét. Mire a megyei emberek megérkeztek, a kívánt létszámot már fel tudta mutatni a város. A beszámoló szerint a jelentkezők többsége huszárságra vágyott.

Az orvosi vizsgálatra vet fényt egy Arad megyéből érkezett tudósítás, melynek szerzője értetlenségének adott hangot. A bizottság olyanokat is alkalmatlannak talált, akikre a civil szemlélő kimondta volna az alkalmasságot. Az orvos azonban a jó kiállású egyénre is gyorsan rásütötte a bélyegek, hogy az egyik lúdtalpú, a másik kecskelábú. Akik így megúszták a szolgálatot, azok örültek, de a község szempontjából nem volt jó, hogy az egészségesnek látszó fiúkat elutasították, mert a település nem tudta teljesíteni a rá kirótt katonaállítási kötelezettséget.

Indulás és érkezés

V. Ferdinánd magyar király

Miután az újoncokat állományba vették, ezredenként meghatározott helyeken várták az indulás napját. A 12. Nádor huszárezred természetesen a Jászság fővárosában, Jászberényben szállásolta el új katonáit, míg a Miklós huszárok Karcagon várták a tavaszt, hogy indulhassanak az ezredek állomáshelyére. Karcagon nemcsak a jászkun kerületekben összeírt ifjú huszárok gyülekeztek, hanem a 9. huszárezred hadkiegészítési területéről, Arad, Békés, Bihar és Csongrád megyéből érkezett újoncok is. Az ellátás egy része a városokat terhelte, melyek közösségei a kenyeret biztosították, mégpedig előírás szerint két napra 3 font és 7 latot, azaz nagyjából 1.8 kilogrammot.

A császári és királyi 9. Miklós huszárezredhez 1841 márciusában és áprilisában érkeztek meg az újoncok a csehországi Pardubicébe, az Elba partjára. A nyolcszáz újonc távol a hazától kezdte meg katonaéletét, kapta meg a kiképzést. Az ezredtulajdonos az orosz cár, I. Miklós volt, aki még 1833-ban diplomáciai ajándékként kapta megtisztelő címét. A cár 1845 decemberében tett látogatást Bécsben. Az ezred teljes létszámban kivonult és felvonulással köszöntötte uralkodóját, V. Ferdinánd magyar királyt, az élen pedig I. Miklós cár haladt ezrede egyenruhájában és köszöntötte vendéglátóját. Két és fél év múlva ugyanezek a katonák már Körmendnél gyülekeztek, majd harcoltak a szabadságharc oldalán. 1849 későnyarán pedig I. Miklós orosz hadai verték le a szabadságharcot. Az újoncok, akik 1841-ben vonultak be, ekkor már tapasztalt katonaként teljesítettek szolgálatot. A császári-királyi hadseregben kezdték meg katonaéletüket, vettek részt parádékon,

de harcban csupán a magyar szabadságért indultak és ha kellett áldozták életüket. 

Irodalom

Hermann Róbert (szerk.): Magyarország hadtörténete III. Magyarország a Habsburg Monarchiában – 1718–1919., Bp., 2015.

Geschichte des K. u. K. husaren Regimentes Graf Nádasdy Nr. 9., Sopron, 1903.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 3941 embernek.

Ha érdekel a huszárok története, életük, harcaik, fegyvereik, akkor érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Vissza

Olvasta már?