Lovasság a harctéren
Az utolsó huszárok lovasrohamai
A lovasság harctéri alkalmazásáról komoly vita bontakozott ki a két világháború közti időszakban. Az 1927-ben megjelent Harcászati Szabályzatban a különböző fegyvernemek alkalmazásának lehetőségeit leíró rész a lovassággal kezdődik. A huszárokról a köztudatban is elterjedt az a kép, hogy képesek a terepen, a harc közben bármikor alkalmazkodni a helyzethez. Nemegyszer a körülményekhez igazodva hajtották végre a parancsot, miközben elfordult, hogy egyedi és önálló döntéssel eltértek annak betűjétől. A Harcászati Szabályzatban is továbbélt ez a huszárokról kialakult hagyomány.„Hadműveleti feladatoknál a sereglovasság annál nagyobb eredményt érhet el, minél önállóbban működhetik. Nem szabad a sereglovasságot ilyenkor részletparancsokkal vagy azáltal megkötnünk, hogy tevékenységét naponta irányítjuk. A sereglovasság parancsnokai teljes mozgási és cselekvési szabadságot élvezzenek, de azt használják is ki feladatuk legerélyesebb végrehajtására és ne várjanak folyton újabb parancsokra.”
Részletek az 1927-ben megjelent Harcászati Szabályzatból:
„A lovasság mozgékonysága legjobban támadásban érvényesül. Ezért oldja meg támadással legtöbb feladatát. Mozgékonyságának tudatában a lovasság még túlerős ellenséget is megtámadhat.”
„A sereglovasság minden sikeres támadásának alapfeltétele, hogy a lovasvezér gyors elhatározással és a gyors végrehajtást elősegítő rövid, de egyszerű parancsadással kézrekerítse a kezdeményezés és a meglepetés előnyeit. Tudnia kell azt, hogy a lovasság, ha támadását nehézkes tervszerűséggel késlelteti, csakhamar olyan nehézségek elé kerülhet, amelyeket nem tud több legyőzni.”