Párduckacagányú leventék
Versben a huszárokról
Az Oszmán Birodalom elleni harc során, a 16-17.században fontos szerep jutott azoknak a katonáknak, akik jól ismerték a törökök hadviselési módját. A magyar vitézek, a lovon nyargaló huszárok első nagy korszaka ez a két évszázad. Egyre gyakrabban jelennek meg metszeteken, festményeken, sőt már egy vers is megénekli őket. A kalandos életű költő, Johannes Bocatius (1569-1621) latin nyelvű versében szinte rajongva emlékezik meg a huszárokról.
Mily csapat ez? Daliás, párduckacagányu leventék!
– Bellónát kérdem, s erre eképp felel ő:
Mind magyar ez, szép magzatim – nem látod-e róluk?
Ifjaimért anyai lelkem örömre buzog.
Rettenetes szivüek, gyilkol kezeikben a lándzsa,
míg rohanó paripán űzik a vad törököt.
Dísz, diadal Magyarországnak, valamint a királynak;
rajta tehát szaporán, mindig előre, huszár!
Jól illő a vitézhez a mord arc, mert a kegyetlen
fegyvernél dühösebb gyakran a marcona szív.
(Geréb László fordítása)
Bocatius versében olvashatjuk mindazokat a fontos jellemzőket, melyek a XVI. század végétől jellemzi a huszárokat. A sárvári vár dísztermének mennyezeti képein is láthatók, ahogy a huszárok hősi küzdelemben győzik le az oszmán-török csapatokat. Érdemes megfigyelni a ruházatukat, mely több elemében is megegyezett egymással, szinte csak a fejfedő, töröknél turbán, magyar vitéznél süveg különbözteti meg őket. A magyar huszáron viszont még látható valami, a Bocatius által is megénekelt párduckacagány, azaz a foltos bőrű, vállon viselt ruhadarab. Valószínűleg belőle fejlődik ki a mente, a huszáröltözet elengedhetetlen kelléke. A versben a huszárok már magyarokként jelentek meg, az eredeti latin szövegben szkíták, amely név alatt ekkor a magyarokat értették. Történeti szempontból tekintve a huszárok eredetének egyik szála a Balkánról a terjeszkedő Oszmán Birodalom elől menekülő, horvát-szerb nyelven beszélő könnyűlovasok voltak. A XVI. század második felében azonban már elmagyarosodnak, magyarnak tekinti őket a környezetük. Ez csapódik le Bocatiusnál is. A rettenetes, azaz bátor szívű huszárok kezeiben a lándzsa gyilkol. Nagyon fontos mozzanatát rögzíti a könnyűlovas harcmodornak a vers, ugyanis a huszároktól ma már elválaszthatatlan szablya csak a 16. században kezd elterjedni, addig meghatározó fegyverük a kopja. A sárvári vár mennyezeti freskóin is a szablya mellett kopjával harcolnak a huszárok.
A korabeli hadviselésben elengedhetetlen volt a jó ló. Huszár és lovának szoros kapcsolata történetük hosszú évszázadai alatt végig fennmaradt. A huszárok szerepét nem lehet túlbecsülni a kora újkori Magyar Királyság harcmezein. Győzelmeiknek messze híre ment. Kicsit előrelépve az időben, a huszárok a 18. században az európai hadszíntéren öregbítették nemcsak saját, hanem hazájuk hírnevét is. Elnevezésük is a legtöbb európai nyelvben szintén huszár (német: Hussar, francia: hussard). Harcmodoruk okán szintén e századtól alakultak huszárezredek Franciaországban, német területen, Dániában. Amikor ma azt mondjuk külföldön: Puskás, mindenki tudja, hogy a kiváló magyar focistáról van szó. A 18. században hasonló volt a helyzet, ha valaki kiejtette a huszár szót, mindenki a magyar katonára gondolt.
