Huszárok - Életrajzok

Széchenyi István, az ifjú katona

Vérem és életem királyomé és hazámé

Takács Zoltán Bálint
2016.02.17
Széchenyi István, az ifjú katona

Gróf Széchenyi Istvánt 1840-ben a Pest megyei közgyűlésen Kossuth Lajos többször is a legnagyobb magyarnak nevezte. Mindkettejük mögött már több mint másfél évtizedes közéleti pálya állt ekkor, ki-ki a maga helyén szolgálva és szorgalmazva a magyar reformokat. Kossuth ügyvédként kezdte pályáját és így kapcsolódott be Zemplén megye politikai életébe. Széchenyi azonban fiatal korában nem készült arra, hogy Magyarország jelenével kapcsolatban megfogalmazza kritikáját, majd jövőjére nézve szorgalmazza a fokozatos átalakítást. Teljesen más pályában látta sorsát, mégpedig katonaként szolgálva hazáját és öregbítve hírnevét.  

1809-ben Napóleon magyarországi hadjárata idején lépett katonai szolgálatba, majd a lovasságnál eltöltött évek után 1826-ban rangját elhagyva megvált a hadseregtől. Nem várt rá az a fényes karrier, amire számított, pedig mindent megtett érte. Tizennyolc évesen, 1809-ben szüleihez írt levelében olvashatjuk: „Az állásnak, amelynek életemet szentelem, becsületére kívánok válni. Mindenem ami van, vérem és életem, királyomé és hazámé. Csak az a tudat, hogy mindig becsületesen és tisztességesen járok el, maradjon nékem.” Az ifjú gróf valóban katonai pályára készült, abban látta hivatását. Szolgálatba lépése után egy évvel, amikor már a császári-királyi 7. huszárezrednél szolgált, fiatalabb bátyja, Pál kérte leszerelését az 5. huszárezredtől. Ekkoriban folytatott Istvánnal beszélgetést egykori nevelője, Liebenberg János, akinek gróf Széchenyi Ferenchez intézett leveléből megtudhatjuk, hogy az egykori tanítvány tudatosan választotta a katonaságot, ott akar megfelelni.

Katonai karrierjében végül csalódott a gróf, előmenetele nem várakozásainak megfelelően alakult, a nagy áttörésre nem került sor. Nem sejtette, hogy a körülötte lévő besúgok jelentéseiből a kormányzat folyamatosan értesült hangoztatott véleményéről. Ezek közül az egyik az első világháború centenáriumán különösen érdekes. 1813-ban Napóleon Drezdánál legyőzte az osztrák császári csapatokat, köztük magyar ezredekkel. Széchenyi is megsebesült, lábadozása alatt tett kijelentése jövőbelátásról tesz tanúbizonyságot: „Ausztria ezekben a napokban puszta fennmaradásáért küzd, a győzelmei és előrehaladásai ellenére szét kell alkotóelemeire hullania. Minden nap jobban közeledik felbomlásához és ennek egy évszázadon belül be kell következnie, mert Ausztria egyes részei egyenlőtlenek és közeledés helyett minden órában mindinkább távolodnak egymástól.”

Gróf Széchenyi István katonai szolgálatba lép

Gróf Széchenyi Ferenc bécsi palotája (Marczali Henrik: Magyarország története, Bp., 1898. 600. oldal alapján)

1808 októberében az országgyűlés felhatalmazta az uralkodót, hogy szükség esetén újabb rendi gyűlés összehívása nélkül is nemesi felkelést hirdethet, azaz fegyverbe szólíthatja a Magyar Királyság nemeseit. A törvény kihirdetése után el is kezdték a nemesség összeírását, egyenruhával és adott esetben fegyverrel történő ellátásával kapcsolatos feladatok megszervezését.

Széchenyi István két testvérével, Lajossal és Pállal együtt úgy döntött, hogy szintén jelentkezik a nemesi felkelő seregbe annak ellenére, hogy az elfogadott törvénycikkelyek értelmében ők mentesültek volna a kötelezettség alól. Lajos, a legidősebb testvér ugyanis már családfenntartó volt, Pál és István pedig még édesapjukkal, a kultúrát komoly adományokkal támogató gróf Széchényi Ferenc háztartásában éltek. Ráadásul a legifjabb gróf, István még nem töltötte be 18. életévét. A testvérek szándékaiknak megfelelően tehát katonának álltak. Lajos Sopronba került, ahol századosként szolgált egy lovasosztálynál. A két legifjabb, édesapjuk tanácsára önkéntesnek jelentkeztek, mellyel lehetőséget kaptak arra, hogy megismerjék a katonai pályát, azonban még nem kellett véglegesen elkötelezniük magukat a szolgálat mellett. 1809 tavaszára azonban a politikai helyzet is nagyot változott.

Már az sem volt véletlen, hogy I. Ferenc felhatalmazást kért az előző év késő nyarán összeülő magyar rendi gyűléstől a nemesi felkelés uralkodói rendeletre történő összehívására.  Európa hatalmi viszonyaiban ugyanis változást állt elő.

Európai tabló

A 16. században még hatalmas gyarmatbirodalommal és bevétellel rendelkező Spanyolország az 1600-as évek közepétől komoly válságba került. A Habsburg család spanyol ága, V. Károly német-római császár (1530-1556), illetve spanyol király (1516-1556) leszármazottjai ültek ekkor a trónon. A régi fény azonban már erősen megkopott, ráadásul II. Károly király (1665-1700) inkább egészségügyi problémáival volt elfoglalva, mint trónjának biztosításával. Két házasságából sem született gyermeke, ezért halála előtt XVI. Lajos francia király (1643-1715) unokájában, Anjou Fülöpben látta a megoldást. A Habsburgok osztrák ága, melyet V. Károly testvére, Ferdinánd (1526-tól magyar király) alapított meg, ugyan a döntés miatt háborút is indított, de sikert nem ért el. A 18. század ha nem is hozta el a régi ragyogást, de számos reform bevezetésével a Spanyol Királyság újra lendületbe jött. Számos problémát azonban nem tudtak megoldani, amihez hozzájött az uralkodó, Bourbon IV. Károly (1788-1808) teljesen alkalmatlan személyisége. Az országban kialakult feszültséget használta ki Napóleon, aki ekkor már Európa trónjaira saját családtagjait ültette.  

A spanyolok ugyan a franciák oldalán álltak, Napóleon azonban kihasználva a zavaros belpolitikai helyzetet, bátyját, Joseph Bonapartét (1768-1844) szánta a trónra. Az ország lakosságának többsége azonban nem fogadta kitörő lelkesedéssel az ötletet. A belső ellenzék megbuktatta IV. Károlyt, és fiát, IX. Ferdinándot ültették a trónra. Napóleon azonban lemondásra kényszerítette Joseph Bonaparte javára. Ezután tört ki az a függetlenségi háború, mely több évig lefoglalta Napóleon haderejét. 1808 júliusában a spanyol hadsereg győzelmet aratott Córdobától alig száz kilométerre keletre, Bailén mellett egy tizennyolc ezres francia sereg felett. A legénység nagy részét a Baleári szigetcsoport egy kis szigetére szállították. A franciák legyőzhetetlenségébe vetett hiten komoly repedés keletkezett. Azonban Napóleon seregének nemcsak a spanyol felkelők ellen kellett harcolnia, ugyanis helyzetét megnehezítette, hogy 1808 végétől Portugália felől brit erők támadták csapatait.

Napóleon (Marczali Henrik: Nagy Képes Világtörténet X. kötet)

Napóleon hadainak lekötöttségét érzékelte Ferenc osztrák császár, magyar király és elérkezettnek látta az időt, hogy helyreállítsa birodalmának megtépázott tekintélyét. A francia forradalom kitörése után ugyanis a Habsburg Birodalom hamar háborúba keveredett Franciaországgal. A koalíciós háborúkban azonban rendre vereséget szenvedett, sőt 1805 novemberében Napóleon, aki ekkor már császár volt, Bécset is elfoglalta. A következő évben francia védnökség (protektorátus) alatt megalakult a Rajnai Szövetség, melynek tagjai kiléptek a Német Római Császárságból. Ezzel megszűnt az egykor hatalmas befolyású birodalom. A Habsburgok uralma alatt álló osztrák örökös tartományokból ekkor jött létre az Osztrák Örökös Császárság, melynek uralkodója, császára egyben a Magyar Királyság uralkodója is, természetesen mint király.

A spanyolországi eseményeken felbuzdulva Ferenc birodalma élén császári-királyi hadseregével, illetve a magyar nemesi felkeléssel háborúra készült. A magyar rendi országgyűléstől megszerezte a már említett felhatalmazást, a császári-királyi hadtesteit pedig mozgósította. Ugyan volt vita a hadvezetésben arról, hogy egyáltalán érdemes-e háborút indítani Franciaország ellen, de 1809 februárjában megszületett az elhatározás. Érdemes megemlíteni, hogy József nádor, az uralkodó testvére ellenezte az összecsapást. A másik testvér, Károly, a Haditanács elnökeként szintén a háborút ellenzők táborát erősítette. Az Osztrák Császárság azonban 1809 januárjában csatlakozott a Nagy Britannia által kezdeményezett 5. koalícióhoz, mellyel az egyensúly a háború felé billent.

Az 1809. április 9-én a francia táborba küldött hadüzenetet követő napon a főerők az osztrák-bajor határnál indítottak támadást. Napóleon azonban felkészült sereggel várta őket és április 22-én Regensburgtól délre, Eggmühlnél győzelmet aratott az osztrák császári-királyi csapatok felett. Hiába arattak sikereket a Habsburg erők Itáliában, a németországi vereség hírére ott is megálltak a hadtestek. 

Széchenyi István a sáncon

1809 tavaszára a két ifjabb Széchenyi testvér, Pál és István túl volt az alapismereteket adó fél éves képzésen. Megismerkedtek a szolgálati kötelmekkel, a tábori erődítés elméletével, gyakorlati közelségből ismerték meg a terepi felmérést. Kiképzésüket a spanyol származású altábornagy, Moritz Gomez y Parientos (1744-1810) irányította, aki nemcsak a korábbi nemesi felkelések vezérkari főnöke volt, hanem a bécsi Hadi Levéltár vezetője, de az ő nevéhez köthető a jóval később megvalósult katonai felsőfokú képző intézet, a Ludovika Akadémia tervének kidolgozása is.

Az altábornagy elégedett volt a rábízott fiatalok teljesítményével, ezért kezdeményezte Károly főhercegnél, hogy nevezze ki őket főhadnaggyá és szolgálati helyként a nemesi felkelés főszállásmesteri törzsét, azaz vezérkarát jelölje ki. Gomez kérelméből nemcsak a fent említett ismeretek megszerzéséről értesülünk, hanem arról is, hogy az ifjak „morális szempontból a nemzet legjobban nevelt fiatalemberei közé tartoznak”. A főherceg április 7-én kelt előléptetési parancsa értelmében Pált és Istvánt április 16-ával főhadnagyokká nevezte ki a nemesi felkelés vezérkarába. Hozzátartozik a történethez, hogy korábban az ifjak édesapja is kérte kinevezésüket és beosztásukat Károlytól és testvérétől, József főhercegtől, a nádortól. Azonban Gomez altábornagy kérelme kellett a tényleges engedélyhez.

Április 10-én, amikor megindultak a császári-királyi seregek a franciák ellen, az uralkodó utasította testvérét, a nádort, hogy hívja össze a magyar nemesi felkelést, ugyanis ahhoz az 1808. októberi rendi gyűlés határozata alapján nem volt szükség a rendek hozzájárulására. A nemesi hadak lassan gyülekeztek, de szükség volt a sietségre, ugyanis a francia hadak közeledtek. József nádor, a felkelés főparancsnoka április 27-én Győrbe érkezvén Gomez altábornagyon keresztül utasítást adott, hogy a várostól nyugatra, délnyugatra építsenek egy sánctábort, mely északnyugat felől megvédi a gyülekező nemesi hadakat. Az építés irányításával báró Franz Ertel alezredest bízták meg. Míg gróf Széchenyi Pált irodai munkára osztották, öccsét e sáncrendszer munkálataihoz. Feladata a felmerülő költségek kifizetése, melyhez az alezredestől kapta meg a megfelelő összeget. Édesapjához írt levelében azt írja a gróf, hogy Ertel báró családja hírneve miatt teljesen megbízott benne, és ezért számára mindenféle számolás nélkül átadta a kifizetésekhez szükséges pénzköteget. Széchenyi megfelelt a várakozásoknak, pontos kimutatást vezetett.

Májusban már szépen haladtak a sáncépítés munkálatai, melyben Széchenyi István szerepe kiemelkedő volt. Csak kevés pihenőt hagyva magának egész nap dolgozott, nyolcezer ember munkájára volt figyelemmel. Ha tudott loval, de ha kellett gyalogosan járta be a terepet. A sietség teljesen indokolt volt. Május 13-án a francia csapatok már Bécs utcáin jártak. Napóleon itt adta ki francia-német-magyar és francia-latin-magyar felhívását, hogy a magyarok válasszanak maguknak új királyt. Napóleon is tudta, hogy kiáltványával nem ér el sikert. 

A győri csata, 1809. június 14. (A magyar katona vitézségének ezer éve, II. kötet, Bp. é.n. 181. alapján)

A győri sánctábor is elkészült május végére. Június első napjaiban már sor került a sánc előtt kisebb összetűzésekre francia egységekkel. Gomez altábornagy Ertel alezredesre bízta a tábor erődítési és védelmi feladatait, illetve mellé beosztotta Széchenyi Istvánt.

1809. június 14-én került sor a győri csatára, melyben az Eugène de Beauharnais, Itália alkirálya által parancsnokolt közel ötvennégyezer fős francia hadsereg legyőzte az osztrák-magyar haderőt. Bár a csata után mindhárom Széchenyi fiú halálhírét keltették, ezek nem bizonyultak valósnak. István Ertel alezredes társaságában a Rába folyón éppen elkészült hajóhídtól nem messze nézte végig a csata eseményeit. Még 13-án ágyútűzzel riasztott el egy támadó francia lovas egységet. 14-én azonban nem vett részt a harcokban. Feladatuk annyi volt, hogy a nap végén, amikor már látszott a csatavesztés, felszedték a hajóhíd pallóit és a hajókat Győr védelmére alkalmas helyzetbe hozták.

A sánctáborban tartózkodó katonák nem engedelmeskedtek a franciák felszólításának és nem adták meg magukat. Sőt este a parancsnokság olyan döntés hozott, mely szerint ötezer katonával kitörnek a táborból és az ellenséget tevékenységükkel folyamatosan zavarják. Az elhatározástól értesítették József nádort. Az üzenetet Széchenyi István vitte Komáromba. Egy kis csónakkal ment, melyet felfedeztek a franciák. Puskatűz alá véve az éjjeli sötétségben haladó grófot, eltalálták a csónakját. Végül azonban megérkezett az üzenettel a nádorhoz. Bátor vállalkozásáért később elnyerte az uralkodó „legmagasabb megelégedését”, de kitüntetés nem kapott.

A gróf ezek után is a nemesi felkelés törzsében, vezérkarában szolgált. Ott volt a júniusi felmentési kísérleteknél Győrben, de az ostrom alatt álló Pozsonynál is. Július 5-én és 6-án Bécstől nem messze lezajlott wagrami csata a francia erők győzelmét hozták, majd egy hét múlva aláírták a fegyverszünetet, októberben pedig a súlyos területveszteséggel járó schönbrunni békét. A francia hadsereg ezután hamarosan kivonult az országból, Ferenc magyar király pedig feloszlatta a nemesi felkelést. Gróf Széchenyi István pedig a vezérkar létszámának csökkentése miatt áthelyezték a császári-királyi 7. Liechtenstein huszárezredhez.

A gróf 1808 őszén még nem volt 18 éves, amikor szüleivel közölte, katona szeretne lenni. Egy év múlva már főhadnagy, nevét a jelentésekben dicsérik, József nádor is megemlékezik róla a győri csatáról szóló beszámolójában. Egy ígéretes katonai pálya első éve után Széchenyi Istvánnak minden reménye meglehetett arra, hogy tudással és szorgalommal egy reményteljes katonai pályát fusson be. (tzb)


Irodalom

Ács Tibor: Széchenyi katonaévei, Bp., 1994.

Veress D. Csaba: Napóleon hadai Magyarországon, Bp., 1987.

Hahner Péter: A régi rend alkonya: egyetemes történet, 1648-1815, Bp., 2006.


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Kapcsolódik:

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2561 embernek.

Ha érdekel a huszárok története, életük, harcaik, fegyvereik, akkor érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Vissza

Olvasta már?