Huszárok - Életrajzok

Az ifjú Széchenyi gróf huszárnak áll

Viharos hónapok története

Takács Zoltán Bálint
2017.01.19
Az ifjú Széchenyi gróf huszárnak áll

1809. november 12-én Tatáról írt levelet gróf Széchényi Ferencnek a császári-királyi 7. huszárezred tulajdonosa, Johann Liechtenstein herceg. A néhány soros írás szerint a hercegnek nagy örömére szolgálna, ha a gróf fia, Széchenyi István belépne az ő lovasezredébe. Nem egy udvarias formuláról volt szó, ugyanis Johann Liechtenstein már intézkedett is, hogy a nemesi felkelés vezérkarának folyamatban lévő feloszlatása után az ifjú, alig tizennyolc éves grófot osszák be ezredéhez.

Néhány hónappal korábban, június 14-én a győri csatában Napóleon fogadott fia, Eugène de Beauharnais legyőzte I. Ferenc osztrák császár és magyar király seregeit, köztük a magyar nemesi felkelés hadait. A vereség okai között felsorolhatjuk, hogy a hadvezetés nem ismerte fel a támadás erejét és veszélyét, emiatt határozottan cselekedni sem tudott. Másrészt ez a nap is megmutatta, hogy az évszázados hagyományokra visszatekintő nemesi felkelés ekkora már egy idejétmúlt intézménnyé vált. A megelőző, 18. század hadügyi folyamatai jelezték, hogy az állandó hadseregek általánossá válása, kiképzési rendszere, stratégiája nem egyeztethető össze az időlegesen összehívott, nem egységes felszerelésű, gyakorlatlan alakulattal. Még akkor sem, ha nagy tömegben, több mint 11 ezer gyalogossal és közel 9 ezer lovassal volt jelen a csatatéren.

Egyértelművé vált, hogy szervezeti változásokra van szükség. Gróf Széchenyi István főhadnagyként a nemesi felkelés vezérkarában szolgált. 1809 szeptemberében azonban elrendelték, hogy a császári-királyi hadseregnek egységes irányítása legyen, melynek élén a komoly tekintéllyel bíró Joseph Radetzky altábornagy állt. Johann Liechtenstein tábornagyot pedig a lemondott Habsburg-Lotaringiai Károly főherceg helyére nevezték ki a hadsereg főparancsnokának.

A szervezeti előkészítés során kiderült, hogy a fiatal Széchenyi István gróf és testvére, Pál létszámfeletti tisztként nem találhatják meg számításukat a legfelsőbb katonai vezetésben. A testvérek édesapja ekkor kérhetett segítséget a főparancsnoktól gyermekei jövőjével kapcsolatban. Liechtenstein herceg válaszlevelében is utal erre, melyben kifejezi, mennyire nagyra becsüli Ferenc grófot. 

„Ahogy ebben, úgy minden más esetben nagy öröm lenne számomra, ha nagyrabecsülésemet ekszelenciád felé kifejezhetem.”

Huszárok egymás közt

I. Ferenc osztrák császár, magyar király (in: Szalay-Baróthi: A magyar nemzet története IV. kötet, Bp.)

A vezérkari szolgálat komoly felkészültséget kívánt, amivel a Széchenyi testvérek nem rendelkeztek. Alig egy éve voltak katonák, egy féléves alapkiképzés után 1809 áprilisában nevezték ki őket főhadnagyokká és kaptak beosztást a nemesi felkelés vezérkarában. István gróf a győri sánc építési munkálatait irányította, mellyel elismerést is kiváltott, de harci tapasztalatot nem szerzett. Június 15-ére virradó hajnalon ugyan életveszélyes küldetést hajtott végre, amikor Győrből vitt üzenetet Komáromba. Hősi tettével kivívta az uralkodó, I. Ferenc elismerését, azonban mindez csak bátorságát mutatta, nem szakképzettségét bizonyította. A vezérkari szolgálathoz tehát több kellett.

Petrich András, aki a nemesi felkelés felső vezetésében szolgált, gróf Széchenyi Ferenchez írt levelében ezt őszintén le is írja. Nemcsak arról értesíti az édesapát, hogy fiai felvételt nyertek Liechtenstein herceg 7., illetve Radetzky altábornagy 5. huszárezredébe, hanem röviden szól a fiúk lehetséges jövőjéről. Fontosnak tartja, hogy néhány évet eltöltsenek ezeknél az alakulatoknál, ahol olyan ismereteket szerezhetnek, melyek szükségesek a vezérkari szolgálathoz.

Gróf Széchenyi István így került a császári-királyi huszárezredhez.  Egy fiatal, de harcban edzett lovas alakulathoz osztották be a bátorságát már bizonyító főhadnagyot. Az ezredet 1798-ban alapította az uralkodó, amikor a forradalmi, majd a napóleoni Franciaország elleni harcok indokolttá tették a hadsereg, benne a lovasság szervezeti és személyi megerősítését. A legénységét Baranya, Tolna, illetve a Duna bal partja menti Bács megyéből toborzó huszárezred részt vett a következő évtized harcaiban. 1801-től nevezte ki Ferenc császár Liechtenstein herceget az ezred tulajdonosává, aki már fiatalon személyes bátorságával hívta fel a figyelmet az Oszmán Birodalom elleni harcokban, majd a franciák megzabolázására indított összecsapásokban. Az ezred 1809-ben a Bécs körüli hadműveletekben jeleskedett.

Széchenyi Istvánt hivatalosan 1810. január 1-jével helyezték át a huszárokhoz, akik ekkor már Morvaországban állomásoztak. A gróf azonban ekkor még nem vonult be, ugyanis négy hónapra szabadságot engedélyeztek neki. A főhadnagy társadalmi állása miatt természetesen élvezte az udvar bizalmát, amit mutat az is, hogy március végén az uralkodó kamarásnak nevezte ki. Ez nem feladat volt, hanem kitüntetés, azzal a joggal járt ugyanis, hogy megjelenhetett az udvar ünnepélyes fogadásain. Változás volt ez a gróf életében, a felnőtté válás egyik hivatalosan elismert formája. A nagypolitikát azonban közben mintha forgószél rendezte volna át.

Napóleon császár (In: Szalay-Baróthi: A magyar nemzet története IV. kötet, Bp.)

A központban Napóleon állt, akit ha egy évvel korábban kérdeznek, valószínűleg elég pesszimistán ítélte volna meg a helyzetét. Nem elég, hogy Spanyolországban fellázadtak a francia uralom ellen, angol csapatok jelentek meg Portugáliában, Párizsban is mintha összeesküvést szőttek volna ellene, még az osztrák császár és magyar király, I. Ferenc is hadat üzent. 1809 áprilisában a Habsburgok hadereje rárontott Bajorországra, melynek uralkodója, I. Miksa Emánuel Franciaország szövetségese volt. A francia erők azonban győzelmet arattak, sőt császáruk, Napóleon májusban bevonult Bécsbe. A győri csatában júniusban először, majd Bécstől északkeletre, a wagrami ütközetben értek el újabb sikert a Habsburg koalícióval szemben. Nem maradt más, mint fegyverszünetet kérni. Napóleon nyeregbe került, a feltételek kemények voltak. A Tatán tartózkodó I. Ferenc súlyos feltételeket tartalmazó dokumentumot írt alá, melyet a tárgyalások helyszínéről schönbrunni vagy bécsi békének hívnak. Az elnevezés nem is annyira fontos, a hatalmas területveszteség, melyet a Habsburg Birodalom elszenvedett, annál inkább. Franciaországé lett többek között Karintia, Krajna egy része, horvátországi területek Fiumével együtt, de Trieszt szintén elveszett. Napóleon szövetségese, Bajorország megkapta Salzburg tartományát, az orosz cár pedig Kelet-Galíciát. A hatalmas összegű kártérítési kötelezettségen felül ez több mint 80 ezer négyzetkilométernyi veszteséget jelentett.

Diplomáciai pörgésben

Napóleon követsége fogadja Mária Lujzát Braunauban (in: Nagy Képes Világtörténet X. kötet, Bp.)

Napóleon elégedett volt, a bajor király úgyszintén, I. Sándor cár viszont többre számított. Nem is adta oda húgát feleségül az időközben elvált Napóleonnak. A francia császárnak azonban dinasztikus vágyai voltak és kellett a királyi vér. A választás I. Ferenc lányára, Mária Lujzára esett. Szerelemről szó sem volt, minden a nemzetközi erőviszonyokról szólt. A házasság ugyanis éket vert a franciák és az oroszok szövetsége közé.

A házassági ceremóniára márciusban került sor Bécsben a vőlegény távollétében, de ezt senki sem tartotta jogtalannak. Mindez azért tartozik Széchenyi István katonaéletéhez, mert feltételezik, hogy a császári-királyi 7. huszárezred képviseletében részt vett a ceremónián. Az ezredtörténetnek 1810-ről és a következő esztendőről csupán egy oldalnyi közlendője van. Igaz, ez pont az esküvővel kezdődik. A beszámoló szerint a ezred tíz tisztjét meghívták a bécsi ünnepségre. A neveket sajnos nem olvashatjuk a történetben, viszont még annyit megtudunk, hogy három tiszt elkísérte Mária Lujzát. A Franciaországba tartó feleségtől az Inn menti Braunauban vettek érzékeny búcsút. Mindez nem nélkülözte a ceremóniát sem, ugyanis a huszárok még értékes ajándékot is kaptak. Azt pontosan nem tudjuk, vajon mit. A három tiszt nevét megörökítették, Széchenyi István nem szerepel közöttük. Annyi elképzelhető, hogy udvari kamarásként vagy éppen a huszárezred egyik tisztjeként a főhadnagy részt vett az osztrák fővárosban lezajlott esküvőn.   

Széchenyi több hónapnyi szabadsága 1810. május 15-én véget ért, amikor bevonult ezredéhez. Édesapja régi barátságának köszönhetően pártfogója is akadt. Ettől függetlenül is azonban az ezredparancsnok, Vlasits Ferenc ezredes elismerően nyilatkozott róla egyik levelében, melyet Széchenyi Ferenc grófnak írt. Tegyük hozzá, hogy a parancsnok a következőkben idézett mondatában a katonai pályára gondolt, a mai olvasónak mégis inkább Széchenyi István politikai szerepe juthat eszébe.

„Minden Erkölcs ezen Ifjú Úrnak bizonyossá tészen, hogy hazánk és Excellencziádnak reménységeit bőven bé fogja teljesíteni.”

Irodalom

Ács Tibor: Katonaként is magyar. Széchenyi István katonaélete és hadügyi reformeszméi, Bp., 2009.

Geschichte des k. u. k. Husaren-Regiments Wilhelm II. Deutscher Kaiser und König von Preußen Nr. 7. 1798-1914. Bécs, 1914.

Tulard, Jean: Napóleon, Bp., 1997.

Viszota Gyula: Gróf Széchenyi István katonáskodására vonatkozó iratok (Első közlemény), In: Akadémiai Értesítő LII (1942) 189-242.

Zichy Antal: Gróf Széchenyi István levelei szülőihez, Bp., 1896.

(tzb)

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Kapcsolódik:

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2441 embernek.

Ha érdekel a huszárok története, életük, harcaik, fegyvereik, akkor érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Vissza

Olvasta már?