Huszárok - 1. világháború

Lóról szállj! Egy fegyvernem vége a Nagy Háborúban

Takács Zoltán Bálint
2017.03.16
Vágtató huszárok. Részlet Vécsey Kálmán festményéből (Sárvár Nádasdy Múzeum, NFM - HuT 2000.19.1)

A császári és királyi 13. Jász-Kun huszárezred 1941-ben megjelent története az első világháború eseményeit időrendben haladva, sokszor szinte napról napra mondja el. Az 1917. március 18-áról szóló napnál olvashatjuk a következőket: „Ma ránkszakadt a világháború legszomorúbb napja. Vége a magyar lovasszellemnek, vége a magyar virtusnak, mindennek vége!”  

Nem csatáról, egy nehéz ütközetről volt szó, nem egy bajtárs elvesztéséről, hanem a huszárszellemről, melynek megtestesítője a huszár és lova. A kettő egymás nélkül elképzelhetetlen, a huszárnak nemcsak eszköze a ló, hanem a társa is. 1917. március 13-án azonban az Osztrák-Magyar Monarchia főhadparancsnoksága kiadta a 39230. számú rendeletét, mely a birodalom tizenegy lovashadosztálya közül hatnál elrendelte a gyalogosítást. A lovashadosztályokat gyaloghadosztályokká szervezték át, a fegyverzet, a felszerelés innentől kezdve a gyalogos katonáéval egyezett meg.

A Jász-Kun huszárezredet is érintette az intézkedés, melynek hatását jól tükrözi a már idézett ezredtörténet: „Több mint két éve tapostuk a lövészárkok sarát, harcoltunk becsületes magyar bakák módjára, de azért volt valami bennünk, ami minden emberből többet tud kihozni, ami megtízszerezte gyenge létszámunkat: a lovas szellem, a huszár virtus!”

Lovak és repülők

Az idézet jól rávilágít arra, hogy az első világháború harcaiban a huszárok hagyományaikhoz híven ragaszkodtak a lóhoz. Az iskolában is mindenki azt tanulta és tanulja ma is, hogy a legmagyarabb fegyvernem jelképe a szablya és a ló. A Nagy Háború harmadik esztendejében azonban mindkettőtől meg kellett válnia a huszárnak. A szablya már nem ért semmit a lőfegyverek korában. Több visszaemlékezésben olvashatjuk, hogy a huszárok kikerülve a frontra azt várták, eljön az idő, amikor szablyájukat jobb kezükben előretartva rohannak rá az ellenségre. Erre azonban nem került sor, a gépfegyver jóval hatékonyabbnak bizonyult. A huszároknál is már 1908-tól megtaláljuk a gépfegyverosztagokat, melyek súlyos veszteségeket okoztak az orosz erőknek a harcok kitörésétől kezdve. Ahogy régen egy-egy lovasroham eldönthette a csata kimenetelét, most a gépfegyverek jutottak főszerephez.

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy 1914 augusztusában a felderítés feladatát elsődlegesen a lovas egységekre bízták. Azoknak az információknak, melyeket ekkor a repülőgépek szállítottak a nagyobb orosz erők mozgásáról, felvonulási útjairól, többször nem adtak hitelt, míg a huszárok jelentéseit inkább elfogadták, még a felderítések korlátozottsága ellenére is. Nem telt bele azonban sok idő, a felderítésben a repülőgépek vették át a vezetést. 

Pilótaportré, 1916. Csenkey főhadnagy (Nádasdy Ferenc Múzeum, Sárvár, ltsz: NFM - HuD 2003.61.1)

Ugyanakkor érdekes, hogy a huszárok közül többen mentek el pilótakiképzésre és a levegőben hajtottak végre bátor manővereket, miközben lovas tudásuknak is hasznát vették. Georgevits Guido, a császári és királyi 9. gróf Nádasdy Ferenc huszárezred főhadnagya is repülőgépre szállt át és fontos adatokat szerzett a keleti hadszíntéren az ellenség mozgásáról. Egyik felderítése során azonban nem volt szerencsés, repülőgépét lelőtték. Egy mocsárba zuhant, el is ájult. Amikor fogságba esett, lovat kért, ugyanis nem sejtették róla, hogy egykor huszár volt és kiválóan tud lovagolni, sőt 1913-ban még lovas versenyen is indult. Amikor megkapta lovát, a huszár pilóta egyből a hátára pattant és menekülni próbált. Az oroszok csodálkozva látták, hogy foglyuk eltűnik a távolban. A történet akár boldog véget is érhetett volna, de mégiscsak háború volt. A szökési kísérlet ekkor nem sikerült, Georgevits Guidot is Szibériába vitték. Innek később megszökött, de szinte az egész világot meg kellett kerülnie, hogy hazajusson 1918 elején. 

Bakák módjára

Jellemzőek az ezredtörténet szavai, miszerint a huszárok a bakák, azaz a gyalogos katonák módjára harcoltak és ezekben a harcokban is helytálltak. Már 1914-ben a huszárok – hagyományos kifejezéssel élve – lóról szállnak a csatáról. Nemcsak arról van szó, hogy egy-egy összecsapás előtt lovaikat a harcoktól nem messze egy védett helyen hagyták. A huszárok ugyanis hamar megkapták azt a képzést, mint a gyalogosok, azaz hogyan is zajlik a harc a lövészárokban. 1914 végétől kezdve minden huszárezrednél a csaták közti szünetekben az ároképítést és az árokharcot gyakorolták. Általában, elméletileg és konkrétan is, az ütközetekben megismerték a gyalogos harc menetét.

1914. augusztus végétől már a huszárezredeknél is gyalogosztagokat szerveztek. Azokat a huszárokat osztották be ezekbe az egységekbe, akik elvesztették lovaikat. Nagy volt a lóveszteség, a megtett távolságok, a rossz utak, az ellátás bizonytalansága és természetesen a harcok is mind hozzájárultak ehhez. A frontra ugyan vonattal szállították a huszárokat és lovaikat egyaránt, de a több napos, sőt nem egyszer közel egy hetes út megterhelte a lovak lábait. A kiszállás után pedig azonnal több tíz, negyven-ötven, vagy még több kilométeres napi menetek következtek. Ahogy teltek a hónapok, egyre kevesebb ló állt így rendelkezésre.

A tüzérség mindeközben egyre meghatározóbb szerephez jutott. A megnövekedett feladatok és állomány magával hozta a növekvő igényt az igavonó lóra. A huszároknak egyre kevésbé volt szüksége hűséges társára, lovát máshol vetették be, nemcsak a tüzéreknél, hanem a mezőgazdaságban is. Hamar megszületett erre a rigmus a közös hadsereg 3. huszárezredénél, a Hadik huszároknál:

Nincsen lova, nincsen lova
Már a hármas huszárnak,
Mert elvitték, abfírolták
Azt a magyar gazdáknak.
Ha kellett, hát odaadtuk;
Eljárunk mi gyalog is,
De a nevünk az megmarad,
Huszár leszek, vagyok is.

Az abfírol a német abführen szóból vezethető le, annyit jelent, hogy elszállították, elvitték

Tisztavatás a Ludovikán 1904 körül (Nádasdy Ferenc Múzeum, Sárvár ltsz: NFM - HuD 2003.64.1)

Többek között ezek a körülmények is közrejátszottak abban, hogy megszületett az 1917. márciusi rendelet. Az átszervezés nem érintette az összes huszárezredet, a közös hadseregben a császári és királyi 1. számú huszárezredet elkerülte a szervezeti változás. Nem véletlenül történt így, ugyanis az ezred (tiszteletbeli) tulajdonosa a mindenkori uralkodó volt, ekkor I. Károly osztrák császár, akit IV. Károlyként koronáztak magyar királlyá 1916. december 30-án. Szintén nem volt érintett a magyar királyi 11. honvéd lovashadosztály négy ezrede. Vonatkozott viszont 15 huszárezredre, köztük négy királyira. Dragonyos és ulánus ezredek is alkották a lovasságot, melyek közül az előbbiből négy, utóbbiból pedig öt ezredet nem került el a sorsa.

A huszárok egy része már nemcsak a csata elején szállt le lováról, hanem egyelőre úgy nézett ki, hogy örökre. Abban még reménykedhettek, hogy a huszárság még nem szűnik meg, hiszen néhány ezred még megtarthatta amúgy erősen átalakult szervezetét és elnevezését is. Ráadásul a rendelet szövege szintén adott némi reményt. „Már csak abból a következetes gondos ragaszkodásból is, mellyel Őfelsége fenntartani kívánja az ezredkötelékeket, láthatja a lovasság, hogy csak egy, a viszonyok kényszerítő hatása alatt történt rendelkezésről van szó.” Aki kételkedett a jövőt illetően a rákövetkező sorok megnyugtathatták:

„A békére való áttéréskor a lovasság vissza fogja kapni azt a sajátos alakját, amely mind tradícióinak, mind a háborús tapasztalatoknak és gyönyörű lovas szellemének a legjobban megfelel.”

Nem váratlanul, de mégis

A 13-as huszárok ezredtörténetének írásunk elején idézett mondatai tragédiaként értelmezték a rendelet megjelenését. Tegyük azonban hozzá, hogy mindez nem volt váratlan, másrészt ellenvetést is megfogalmaztak a tisztek. A császári és királyi 12. huszárezred századosa, nemesthóthi Szabó Béla naplójában ellenvetését kérdés formájában fogalmazta meg, miszerint ezek után az üldözésben kik fognak részt venni. Szeme előtt valószínűleg az 1915. május 2-án az orosz fronton kezdődött gorlicei áttörés lebegett, melynek sikere után a huszárok is lendületesen nyomultak előre. 1916. második felétől azonban már csak a német hadvezetés bízott a háború sikeres befejezésében, a Monarchia a túlélésre játszott. Az uralkodó békeakcióba kezdett.

A rendelet megjelenése azonban már lényeges változást nem hozott, hiszen egy folyamat végére tett pontot. Szó volt már arról, hogy a háború első hónapjaiban elkezdték a huszárok átképzését a gyalogharcra, a lövészárkok kívánta taktikára. A szablya helyett a rövid csövű puska, a karabély és természetesen a géppuska jutott szerephez. Folyamatosan hozták létre és bővítették az ezredekben a lövészszázadokat, melyeket hamarosan nagyobb egységek alá rendelték.

A röviden jelzett előzmények után így egy logikus lépésről beszélhetünk. A harctéren pedig szinte semmit nem érzékeltek a megjelent előírásból. A háború elejétől kezdve a harcoló huszárnak, legyen az tiszt, vagy a legénységi állomány része, világos volt, hogy teljesen más körülmények között kell helytállnia, mint azt esetleg a tiszti iskolákon vagy tanfolyamokon tanulta, vagy gyermekkorában a nagypapa, édesapa történeteiben hallotta. A 12. huszárezred századosa, az említett nemestóthi Szabó Béla naplójában felidézte az 1917 őszi kiképzéseket.

„Nagy súlyt helyeztünk a rohamkiképzésre, a kézigránátdobásra, szuronyvívásra és a lőkiképzésre”.

Mintha egy gyalogos feljegyzését olvasnánk.

A rendelet őfelsége, Károly ígéretét adta, hogy a lovasság, köztük a huszárság „a békére való áttéréskor” visszakapja a hagyományoknak megfelelő szervezetét, mely egyben a modern kor kihívásaira is képes választ adni. Károly ekkor még bízott abban, hogy a béke egyben tartja birodalmát, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Tévedett, a szétforgácsoló erők nagyobbak voltak azoknál, amelyek képesek lettek volna összetartani a közép-európai birodalmat. A huszárság azonban újra lóra ült, hogy arról részben újra leszállva a magyar hadsereg legmodernebb alakulatának legyen a része.

 

Irodalom

A cs. és kir. 3. számú „Gróf Hadik"-huszárezred története, Bp., é.n. (1931.)

Dernyey (Szlavnich) György: Vilmos a német birodalom trónörököse és Poroszország trónörökösének nevét viselő cs. és kir. Jász-Kun 13. huszárezred története 1859—1918., Bp., 1941.

Nemes-Tóthi Nemestóthy Szabó Béla: Naplóm 1914-1918. A császári és királyi 12-ik huszárezredben, Bp., 2015.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Kapcsolódik:

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2561 embernek.

Ha érdekel a huszárok története, életük, harcaik, fegyvereik, akkor érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Vissza

Olvasta már?