Huszáros - Egyperces

Szerelem háborúban és békében

Takács Zoltán Bálint
2017.07.05
Szerelem háborúban és békében

A huszárokhoz a szablya, az egyenruha ugyanúgy hozzátartozik, mint a szerelem. Petőfi Sándor fordulatokban gazdag költeményében, a János vitézben, miután Kukorica Jancsi felgyújtotta a zsiványok tanyáját, útra indult és egyszer csak a távolban katonákat pillantott meg. Egyből tudta róluk, hogy huszárokról van szó. Be is állt közéjük és felemelő érzés volt a számára, amikor felvehette a vörös nadrágot, majd a mentét. Boldogság öntötte el, amikor fegyverét megmutathatta a napnak. Keményen ült a nyeregben, még társai is megnézték, hát még a lányok, akik bizony sírtak, amikor ott hagyták őket a bajszos legények. A huszárok a szárazföld matrózai voltak.

Egy szomorú huszár nemcsak a versek mezején

Ma már kevésbé ismert a sokszor Petőfi modorában író Tóth Kálmán (1831-1881) hosszabb költeménye, mely egy huszár szerelmét mondja el, egymásba következő rímekkel. A szerző ismert szereplője volt a kornak, harcolt a szabadságharcban, majd az azt követő időszakban ápolta 1848 emlékét.

1850-ben jelent meg Pesten Szilágyi Sándor szerkesztésében a hamarosan betiltott Magyar Emléklapok című válogatás költők, írók írásaival. Természetesen a kötet a forradalom és szabadságharc másfél évének állított emléket. A kezdő vers Gyulai Pálé volt, akinek több munkája olvasható még a lapokon, többek közt a Hadnagy uram. A versben a sebesült tiszt még halála előtt is bíztatja honvédjét, hogy harcoljon tovább. Szintén e kötetben látott napvilágot Arany János Letészem a lantot című híres költeménye, mely a levert szabadságharc utáni időszak kiábrándultságát, kilátástalanságát fogalmazza meg, amikor a versnek és a költőnek nincs szerepe.

Tóth Kálmán szintén több versét adta oda közlésre. Az egyik közülük az említett Huszár szerelme, melyben Pista bojtár története elevenedik meg. A bojtár legény szerelmes a bíró lányába, Örzsibe. Természetesen a szigorú apa már kinézte magának lánya jövendőbelijét, a falu kántorát. Egy bojtárhoz ő semmiképp nem adja élete értelmét. Örzsi a nagy ölelések közt, mely egyben a búcsú is, ad egy halvány reményt a szomorú szemű bojtárnak, álljon katonának, mint minden rendes magyar ember.

     Mint már régen mondtam, a nyájadat hagyd ott,

     S mint a többi magyar, kössél te is kardot!

1848-ban járunk, a szabadságharc idején, amikor bárkiből válhatott hős.

     Mert most már közlegény a paraszt se marad,

     Hogyha háborúban nagy bátorságod lesz;

     Kossuth Lajos, tóm hogy káplárrá is megtesz!

Illusztráció. Honvéd tábor (képeslap a sárvári múzeum gyűjteményéből)

Az alföldi nagy toborzásban Szomorú Pista be is állt huszárnak és nem is káplár, azaz tizedes lett belőle, hanem hadnagy, ráadásul kitüntetést is kapott. A csaták, melyek során a huszár, kitüntette magát az 1849. évi tavaszi hadjárat idején lezajlott összecsapások voltak, amikor Perczel Mór seregei Dél-Magyarország nagy részét visszahódították. Tóth Kálmán Pista huszárról szóló versében a Szabadkától délre fekvő Szenttamás faluért folytatott küzdelmet örökítette meg. A település nevét a költő nem említi, csak annyit mond, hogy a római sáncok ellen támadtak a honvédek, hogy a szerbeket elűzzék onnan. Tüzérségi és gyalogsági támadások sorozata után sikerült visszaszorítani a szerb erőket. Üldözésükben pedig a huszárok vették ki részüket. A szenttamási erődítményért folytatott küzdelem 1849. április 3-án rendkívül véres volt, de lehetővé tette a Délvidék újbóli birtokbavételét. Többeket is kitüntettek az egy hónappal korábban alapított Magyar Katonai Érdemrend harmadik osztályával, mely eredetileg zománcozott aranyjelvények lettek volna, de nem volt lehetőség akkoriban ezeket elkészíteni. Helyettük különféle, kb. 2,5-3 centiméter átmérőjű ezüst koszorúkat készítettek, melyeket vörös szalagra erősítették. A versben is említ Tóth Kálmán egy ilyet, melyet hősünk, a szerelme után vágyó Pista is kapott.

Medáliát szerzett domború mellére.

Már hazafelé tart szerelméhez hősünk, ekkor már hadnagyként, büszkén egyenruhában, balján pedig ott csillog a kitüntetés:

     Dolmányának balján vérvörös szalagon

     Vitézsége jele cserkoszorú vagyon . . .

     Karcsú szép derekán remekmívű kardja,

     Súlyos, mint az Isten leütő haragja! . . .

Nagy utat kellett tisztiszolgájával (micsoda emelkedés egy bojtárfiúnak!) megtennie hazafelé, de a szerelem beteljesülése felé is. Otthon ugyanis épp leánykérőt tartottak, csak épp a leány, Örzse nem akarta a kántor szerelmét. Épp időben lépett be hősünk a falusi bíró igénytelen házába. Egyből kvártélyt kért, és miközben sürögtek forogtak körülötte, Örzse már a karjában is volt. Boldogan zárult így a történet. Pista huszárhadnagyként már megfelelő parti volt a bírónak. Talán csak a kántor szomorkodott, de ő is megtalálta feladatát a lagziban:

     Hát a szegény kántor??? törte magát... zúzta...

     Mert a nagy lakziban — ő a bőgőt húzta!!!

Egy szerelmes huszár nem talál más megoldást

Szerelem háborúban és békében. Illusztráció a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum gyűjteményében található képeslap felhasználásával

Míg Pista hosszú utat bejárva szerelmével végül örök hűséget esküdött, addig a való világban nem mindig fejeződött be a történet a boldogító igennel. A Budapesti Hírlap 1896. évi egyik júliusi számában olvashatjuk Mihályházy László önkéntes huszár végzetes történetét. A nagyváradi törvényszéki bíró egyetlen fia szerelmes lett egy lányba, aki szintén a városban lakott. Nem tudjuk, vajon kölcsönös érzésekről van szó és esetleg csak a család nem támogatta a mélyebb barátságot, de a hölgy mást választott. Mivel társadalmi állását tekintve az édesapa elismert tagja volt a városnak, valószínűleg viszonzatlan szerelemre lobbant László. Egy éves huszárönkéntesi szolgálatát töltötte a császári és királyi 15. huszárezrednél, amikor értesült arról, hogy a hölgy, aki Erdélybe ment férjhez, hazalátogat szülővárosába. Fel is kereste a férjes asszonyt, akivel együtt elutazott Nagyváradról. Nem szökésről volt szó, az ifjú feleség utazott haza és a huszár elkísérte. Talán nem is sejtette, mire készül Mihályházy. A székelykocsárdi állomáson (a tudósításban Székelykobsárd szerepel, de ez elírás) azonban váratlanul csendőrök jelentek meg és letartóztatták a huszárt, sőt kardját is elvették. A hölgy a huszárral maradt, de hajnalban utaznia kellett tovább. A búcsúzás után negyed órával Mihályházy László pisztolyával megölte magát. A csendőrök nem vették észre a fegyvert, nem sejthették, hogy az önkéntesnél lehet revolver, ugyanis az önkéntesek fegyverzetének az nem képezte a részét.

Mihályházy László nem bírta elviselni bánatát. Még a laktanyából mindent megírt édesanyjának és parancsnokának, Gut Ferdinánd századosnak. A levelet legényének adta át azzal, hogy azt csak másnap kézbesítse. A legény azonban rosszat sejtett és nem várta meg a holnapot, hanem azonnal értesítette a századost. Hiába volt azonban a gyors intézkedés, a huszárönkéntest nem tudták megakadályozni tette elkövetésében.

1896-ban nem volt háború, nem volt, ki ellen fegyvert fogni. Nem volt, mit verssé formálni. Mihályházy László halála csupán egy hír volt a sok közül a Budapesti Hírlap egy júliusi számának ötödik oldalán. A második hasábban lent alul. 

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2441 embernek.

Ha érdekel a huszárok története, életük, harcaik, fegyvereik, akkor érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Vissza

Olvasta már?