A lovasság ostromlott ügye a boldog békeidőkben
A porosz-francia (1870/71), illetve az orosz-török (1877/78) háborút követő években többször is megfogalmazták, hogy a hátultöltő és ismétlő fegyverek alkalmazása alapjaiban változtatta meg a hadviselést. A változások egyik következménye a gyalogság és a tüzérség feladatrendszerének előtérbe kerülése, csataeldöntő szerepük nyilvánvalóvá válása.
Ilyen körülmények között a lovasság felszerelésének és taktikájának szükséges reformját hangsúlyozták. Elsősorban javasolták, hogy lőfegyverekkel lássák el az egységeket.
A magyar olvasóközönség számára is ismert volt a kanadai katonai szerző, George Taylor Denison könyve a lovasság történetéről, melyben az ókortól a modern korig vezeti olvasóját. A munka, History of Cavalry címmel 1877-ben jelent meg angolul, de 1884-től már magyarul is rendelkezésre állt Szeles Dénes, magy. kir. honvéd huszár főhadnagy fordításában.
A szerző az utolsó részben a porosz-francia háború tapasztalatai alapján számot vetett a lovasság szerepével. Megállapította, hogy az ellenséggel szembeni lovasrohamra ezentúl már ritkán lehet számítani, ami miatt korábbi szerepét elveszítette.
„… ha ez a reá szánt áldozatok árán elérhető, igenis kell és lehet is nagy sikerrel a csata sorsát eldöntőleg a lovasságot érvényesíteni. De az új hadviselés körülményei nagyon ritkán fognak erre kellő alkalmat szolgáltatni. Ekként a lovasságnak a csaták eldöntésében való előbbeni nagy működési köre már lényegesen megkisebbedett.”
Ha erre mégis sor kerülne, akkor a forgópisztoly a megfelelő támadófegyver a szablya helyett.
Egy osztrák véleményt ismertető budapesti napilap szerint azonban a reformok szükségességét az Osztrák-Magyar Monarchiában nehezen látják majd be, ugyanis „a lovasság a mérvadó köröknek még mindig elkényeztetett gyermeke”.
A névtelen szerző szintén lőfegyverek rendszeresítését javasolta, miközben felhívta a figyelmet arra, hogy az éppen akkoriban a német és a francia hadseregbe újra bevezetett lándzsa „az ismétlő fegyverek korszakában teljesen felesleges”.
Érdemes megjegyezni, hogy az I. világháborúban német ulánus egységek lándzsával felszerelve indultak harcba. Sőt Belgium területére ilyen csapatok léptek elsők között és szerelték le a határőröket.
Megszólal a múzeumigazgató
Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója a Pesti Hírlap 1890. október 30-án megjelent lapszámában vezércikket írt Béke vagy háború címmel.
Néhány hónappal korábban lemondott a német kancellár, Bismarck és mintha az európai politika elveszítette volna stabilitását. Oroszország is többször hallatta hangját.
Pulszky utóbbival kapcsolatban fejtette ki nézeteit és arról értekezik, vajon kitör-e majd a háború a következő tavasszal, hiszen Oroszország farkaszemet néz Németországgal és Ausztriával, azaz az Osztrák-Magyar Monarchiával.
A művészettörténet és a régészet kérdéseiben jártas szerző nem az első, aki a világháború rémét festette olvasói elé. A kortársak előtt már jól ismert és gyakran használt fogalomról van szó.
A korabeli történeti munkák már így hivatkoztak az ún. hétéves háborúra, melynek során Mária Terézia magyar, illetve cseh királynő (1740-1780) harcba indult Szilézia újrabirtoklásáért. A háború azonban nemcsak a porosz és az osztrák hadak közt zajlott, hanem a távoli észak-amerikai kontinensen és a tengereken is. A történelemkönyvek így joggal nevezték az eseményeket világháborúnak.
1855-ben, amikor a parádékat kedvelő I. Miklós cár, többek közt a császári-királyi 9. számú huszárezred ezredtulajdonosa egy díszszemle során olyan súlyosan megfázott, hogy belehalt, a sajtó az uralkodó, II. Sándor cár kapcsán a világbéke vagy világháború kérdését is taglalta.
Pulszky Ferenc az újabb fenyegető konfliktus értékelése során a realitás, a számok, az erőviszonyok oldaláról közelítette meg a tavaszi világháború lehetőségét.
A világméretű összecsapás lehetőségét nem látta reálisnak, mert véleménye szerint Oroszország nem érne el eredményt egy háború során a Nyugat erőfölénye miatt.
A tudomány ugyanis a megelőző közel két évtizedben a fegyverfejlesztés területén olyan eredményeket mutatott fel, mely a korábbi hadviselési módot elavulttá tette.
Érvelése szerint például a Krupp művek Csehországban hatalmas ágyúkat öntöttek, melynek sem kőfal, sem páncéllemez nem képes ellenállni.
Nemcsak a tüzérség szerepére tér ki azonban Pulszky, hanem a lovasságéra is, melynek lehetőségeit az új hadviselés fényében igencsak leértékeli.
A lovassági támadás két ok miatt is lehetetlenné válik. Egyrészt az ismétlő puska lőtávolsága és találati pontossága teszi azt értelmetlenné, másrészt a füstnélküli lőpor nehezíti majd az irányítást.
Utóbbi esetben egy új találmányról van szó, melynek gyártását hétpecsétes titok alatt őrizték. A Monarchia hadserege is gyártatta azt egy pozsonyi gyárban megfelelve ezzel a legújabb hadügyi kihívásnak.
A füstnélküli lőpor lényege a korabeli tudósítások alapján a nevében rejlik. Lövésnél nem ad komoly füstöt, nem akadályozza ezzel az ismétlőfegyverek használóját a látásban. Korábban gyakran a lövés leadásakor keletkezett füst megakadályozta a következő lövéskor a megfelelő korrekciót.
Most ez lehetővé vált, nem kell vaktában lövöldözni, a találatok pontosak lesznek. Egy ilyen helyzetben azonban a lovasságnak nincs komoly esélye a sikeres rohamra, hiszen az ismétlő fegyverekkel felszerelt gyalogság pontos lövéseket tud leadni.
Pulszky Ferenc harmadik tényezőként egy új robbanóanyag, az ekrazit bevezetését is azon okok közé sorolta, mely a lovasság szerepét negligálja.
Pulszky ugyanakkor nem volt igazán optimista, csupán három évre odázta el a világháború kitörésének idejét, ugyanis mint mondja, Oroszország szintén elkezdte a modern fegyverek beszerzését.
Remény csak abban lehet, hogy a tudomány tovább fejlődik és újabb fegyvereket talál ki. A tudós múzeumigazgató az örök fegyverkezés törvényét fogalmazta meg már jóval százhúsz évvel ezelőtt.
„Három évig tehát szó sem lehet európai háborúról… Azalatt pedig meg nem lehet tiltani a tudománynak, hogy új találmányokat ne tegyen.”
Tudjuk, hogy a következő évben, 1891-ben Oroszország és Franciaország szövetséget kötött, mely szerint háború esetén egyeztetik álláspontjukat, ami egy szoros kapcsolat kezdete volt. A háborúra még várni kellett. Alig másfél évtizedet.
A nagy példa
Az 1904 februárjában kezdődött, majd 1905 szeptemberében békekötéssel lezárt orosz-japán háború a szigetország győzelmével komoly meglepetést hozott Európában. A politikai és katonai vezetők, elméleti szakírók sorban jelentették meg munkáikat, melyben elemezték az összecsapásokat számtalan tanulságot vonva le.
Az 1908-ban induló Magyar Katonai Közlöny, mely a korábbi Ludovika Akadémia Közlönye helyére lépett, első számában már az osztrák katonai irodalomból mutatott be véleményeket, melyek a lovasság szerepével foglalkoztak a távoli háború elemzése révén.
Általános tanulságként vonta le Reich Árpád százados tanulmányában, hogy csak modern eszközökkel jól felszerelt és megfelelően kiképzett lovasságtól várható eredmény. A lovas alakulatokat lőfegyverekkel, többek közt gépfegyverrel szükséges felszerelni és a legkülönfélébb terepviszonyokra kiképezni.
Kiemelte, hogy a tűzharcok megvívására alkalmas egyenruha bevezetése szintén fontos követelmény. A fegyvernem legfontosabb feladata a felderítés marad ugyan, de csak tűzharccal lehet kikényszeríteni, hogy az ellenség megmutassa állásait és erejét.
A lovasság a csatában is szerepet játszik majd, de nem az arcvonal támadásban, hanem a megkerülésben, az oldal- és hátvonalak megtörésében. Lovasrohamokra is természetesen sor kerülhet, de gyorsaságnak és a tűzerőnek nélkülözhetetlen szerepe lesz.
A szerző, mint kortársai általában, a lovasságot, a huszárságot érintő kritikákat, szigorúbb megjegyzéseket úgy értelmezte, mintha azok a régi időkben szerzett tekintélyét rombolták volna.
Ugyanakkor szintén hasonlóan más korabeli véleményekhez, a hibákat nem a huszárság intézményének elavulásában látta, hanem a vezetés hiányosságaiban.
„De éppen a lovasság hírnevén esett ezen látszólagos csorba örömmel üdvözölt alkalmat kell, hogy nyújtson minden lovasnak arra, hogy minden tehetségét lelkesedéssel harcba vigye a lovasság ostromolt ügyének védelmére. És látni fogják elleneink, hogy nem a lovasság vesztette el fontosságát, hanem hogy csupán a lovasság hibás vagy hiányos vezetése, alkalmazása és kiképzése okozható azért, hogy a lefolyt dráma a lovasság hadi tetteinek több és jobban szembetűnő példáját nem mutatja.”
Senki nem vitatta tehát, hogy a lovasság modernizálása révén a következő háború részese lesz. A hadsereg folyamatos reformjai, az évről évre bevezetett kisebb-nagyobb változtatások mind a felkészítést szolgálták, de a lovas fegyvernemet, benne a huszárságot nem helyezték a véleményekben megfogalmazott új alapokra.
Irodalom
Denison György: A lovasság története a legrégibb időktől a jelenkorig. Fordította: Szeles Dénes. Bp. 1884.
Leonhard, Jörn: Die Büchse der Pandora. Geschichte des Ersten Weltkriegs. München, 2014.